Árnyék-képeink
2015. szeptember 21. írta: zsu zsu

Árnyék-képeink

Knoll Galéria - J. Nagy András: Senki nem látta kétszer

j_nagy_andras_papoca_never_leaving_aquincum_hev_station.jpg

Nem volt könnyű végignézni a Knoll Galériában kiállított fotókat. Nem okozott jó érzést. Mégis néznem kellett, egyiket a másik után, aztán újra, volt, amelyikhez többször is visszamentem.

Zárás előtt fél órával érkeztem, már majdnem alkonyodott, a sötét lépcsőház, a folyosó néptelensége remek alapot teremtett a képek hangulatához. Enyhe szorongást éreztem már a belépéskor.

A fotókon pusztulás, energiájukat, tartásukat, életterüket vesztett emberek, elhanyagolt, közterületek, épületek. Amiket nem nézünk meg, amiktől elfordítjuk a tekintetünket. Csúnyák, sokszor visszataszítóak, de minimum lehangolóak. „Egyszer volt…” Elmúlás, halál. Csupa olyan dolog, amire nem szeretünk gondolni, s ezért lehetőleg száműzzük őket nemcsak gondolatainkból, hanem látóterünkből is.

J.Nagy András épp ellenkezőleg „működik”. Keresi, s úgy érzem, szeretettel szemléli az élet árnyékos oldalát. Gondolom ezt azért is, mert ahogy a képeket néztem, csendes melankóliává alakult bennem a kezdeti spontán ellenállás. A Papóca Never Leaving Aquincum HÈV Station, vagy az Absurdistanian Pigeon előtt állva még zenei aláfestést is hallani véltem: valamiféle szomorú, halkuló hegedűszólót.

A pusztulás, a halál épp olyan jelentőséggel bírnak az életben, mint a csillogás, az életerő, a siker. Nem szeretjük a nehéz, fájdalmas érzéseket, nem akarunk arra gondolni, hogy megöregszünk, megbetegszünk, meghalunk. Azért is fontos ez a tárlat, mert kiegyenlíti hétköznapi szemléletünk, életvitelünk egyoldalúságát. Felszínre hozza, elénk tárja azokat a képeket, amiket akaratlanul is a hátunk mögé, az árnyékos szférába, a tudattalanba süllyesztünk.

Az Árnyékot, mint személyiségünk fontos részét C.G.Jung, svájci pszichoanalitikus vizsgálta és írta körül először a múlt század első harmadában. Ez egy olyan „tárhelye” pszichénknek, ami az ént védi azáltal, hogy összegyűjti mindazt a belső impulzust, késztetést, ami az én által elfogadhatatlan, mert összeegyeztethetetlen a választott életformával. Elutasított, elfojtott, nagyrészt kisebbrendűnek és vétkesnek tartott viselkedésekről, vágyakról van szó. Hogy szabaduljunk az Árnyék keltette feszültségtől, a vele kapcsolatban felhalmozódott ellenérzéseinket gyakran bűnbakképzés formájában vetítjük ki a gyengébbekre vagy a kisebbségi csoportokra.

Ezért is érdemes néha megvizsgálnunk saját ellenérzéseinket, viszolygásainkat. Ahol túl erősek, azon a ponton szinte bizonyosan valamilyen tiltott késztetés, tisztázatlan viszonyulás, esetleg traumatikus emlék lapul bennünk. A buddhista szerzetesek egyik önismereti gyakorlata szerint, ha megfigyeljük mi az, ami ellenszenvet vált ki bennünk egy másik embert illetően, máris megtaláltuk azt a személyiségrészünket, amin tovább kell dolgoznunk.

Ezért azt javaslom, nézzük meg legalább „kétszer” J. Nagy András fotóit. S közben figyeljünk magunkra is.

A Galériából távozóban – hogy könnyebbüljek a nehéz érzésektől – az ott ülő hölgynek megjegyeztem, hogy „nem lettem valami vidám”. Kicsit ironikusan válaszolt: „aki vidám akar lenni, nézzen sorozatokat”. 

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

Fotó: J. Nagy András: Papóca Never Leaving Aquincum HÈV Station

from:http://artportal.hu/magazin/kortars/a-varos-vesztes-oldalan 

A téma pszichológiai vonatkozásáról bővebben a Lelkizónán olvashat.

További írások és a képzőművészet aktuális hírei a Facebook GalleryPsziché oldalán

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gallerypsziche.blog.hu/api/trackback/id/tr87807314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.