A halál, mint emberi élmény
2016. szeptember 11. írta: zsu zsu

A halál, mint emberi élmény

Tabudöngető, gondolatindító kiállítás Bristolban

 

20151210_162137.jpgA halálról manapság nagyon keveset beszélünk, csak ha muszáj, és csak annyit, amennyit éppen szükséges, de még akkor is szeretjük magunkat abban a hitben ringatni, hogy ez sem velünk, sem a közeli hozzátartozóinkkal nem történik meg, legalábbis belátható időn belül. A halál tabutémává vált, valami távoli, misztikus, érthetetlen dologgá, mely csak a TV képernyőjén mindennapos, abban a képzeletbeli, nem valós világban. A haldoklók és a halott a korábbi generációkban a maguk természetességével voltak jelen a családokban, közösségekben, ma ez már a kórházak zárt falain belül történik. Az emberek nagy része ma már nem látott halottat, mintha nem is létezne. Mikor egy híres ember, egy ismerősünk, szerettünk halálhírével szembesülünk, kénytelenek vagyunk megállni, és elgondolkozni. Hiszen úgy élhetünk teljes, félelemmentes életet, ha szembenézünk magunkban saját mulandóságunkkal, és nem tabuként tekintünk rá. A hospice szemlélet nem csak a haldoklók méltóságteljes búcsúját segíti, hanem a halált az élet természetes részének tekinti, így támogatja az erről való beszélgetést, gondolkodást is.

Ezt a fontos célt tűzi ki Bristolban egy tabudöngető kiállítás is, mely 2015. októbertől 2016. márciusáig volt látogatható a Bristol Museum and Art Gallery-ben, Death – the human experience címmel. 

A kiállítást hirdető plakátok feltűnő pink színnel hirdetik az eseményt, a szemnek szinte kikerülhetetlen, hiába is szeretnénk nem észrevenni a karácsonyi fények között. A kíváncsi, önismereti utat járó látogatókat aztán becsalogatja az egyébként ingyenes kiállítás.
Délelőtt iskolások érkeznek megtekinteni a komoly témát, az interneten segédanyag is letölthető a tanárok számára, hogy minél könnyebben, feszengés nélkül segíthessék a gyerekeket a tanár és diák számára sem egyszerű téma feldolgozásában. Délután pedig fiatal és idősebb felnőttek magányosan, elmerengve nézelődnek a félhomályban, halk gyászzenében.

A kiállítás célját már a bejáratnál egyértelművé teszik a készítők, kivetítve nagy vörös betűkkel szólítják meg a beérkezőt: „Állítsd meg egy pillanatra rohanó életed, és időzz el a halál gondolatán... Mit jelent ez neked? Milyen érzést okoz ez másokban? … Gyere, beszélgessünk a halálról!” - Ritkán kapunk ilyen felhívást. Aki ennél a pontnál nem szalad el, azt odabent érdekes, izgalmas, és természetesen nehéz gondolatok is várják, melyekkel érdemes szembenéznünk.


A halál szimbólumai, mint közelítők és távolítók


A legkülönbözőbb kultúrákban is közös vonás – a kezdetektől a mai napig -, hogy a halált szimbólumokkal, jelöljük, esetleg megszemélyesítjük, jeleket, tárgyakat rendelünk hozzá, melyek közül valamelyik félelmetes, van, ami már iszonytató, és van kedves, felemelő is. Ezek az eufémizmusok, szimbólumok segítenek nekünk megérteni a halált, illetve szerepet játszanak a megküzdésünkben is, hiszen sokszor a valóságtól távolító funkciót töltenek be. A kiállítás ezekkel a szimbólumokkal indít, néhányat kiemelek közülük. Kezdésnek egy koponyát, mint röntgenképet tár elénk életnagyságban, tükröződő keretben, így elé állva saját magunkat is megpillanthatjuk a koponya mögött. A leírás szerint a koponya jelképezi az élet törékenységét, és akiről készült már röntgen kép, biztosan kapta már magát azon, hogy kerek szemekkel, szinte hitetlenkedve nézegette idegennek ható saját csontjait, mint halandóságának jelét.

20151210_165325.jpg

A viktoriánus-kori Angliában, ahogy több kultúrában is, szokás volt maszkot készíteni az elhunytról, közvetlenül a halála után, mementóként. Később, a fényképezés feltalálásával ezt már fotóval helyettesítették, de ebben a kultúrában a maszkok ezt a jelentést is hordozzák. A méltóságteljes halottas kocsi (mely itt Angliában még látványosabb, régi, veterán autó) a temetési szertartást és a holttestre való tisztelettel vigyázást jelképezni, még üresen is eszünkbe juttatja a mulandóság gondolatát. 

20151210_163542.jpg

A homokóra az idő múlására, életünk lepergésére utal, a gyöngybagoly pedig éjjeli ragadozóként félelmetes szellemnek látszódik, mikor kiterjeszti nagy fehér szárnyát a levegőben. Sőt, a román korban a hangját hallva valaki halálát sejtették. A világ legtöbb kultúrájában a naplementéről nem csak a nap végére asszociáltak, hanem az emberek eszébe juttatta az élet végességét is. Idősebb emberekre úgy is szokás utalni, mint akik az „élet alkonyán járnak”. Az ír népművészetben úgy vélik, hogy a kísértetek a halál jelzői, női alakban jelenítik meg („talicskák nője”, talán hasonlóan, mint a magyar népművészetben megjelenített talicskás ördög). Úgy hitték, ha valaki haldoklott, ennek a női kísértetnek a sikoltását lehetett hallani. Néhány észak-amerikai indián kultúrában létezett egy „halott piktogramm”, miszerint ha egy figurát vagy jelet fejjel lefelé rajzoltak le, az egy személy vagy állat halálát jelképezte. Ma is találkozhatunk ezzel a jelzéssel a rockzenéhez kapcsolódó művészetben, vagy ruhákon dekorációként.

Az óceán, mint szimbólum a Polinéz szigetvilág lakosai között jelentőségteljes. Az óceánt tradicionálisan annak a helynek tekintik, ahová haláluk után távozni fognak, és ahol elhunyt őseik élnek. Így körükben az óceán kedvelt tetoválásminta. A tiszafát évszázadokon át temetőkben ültették, így mára a halhatatlanságot jelképezi. A görög abc nyolcadik betűje, a theta a halált jelképező betű volt, mivel alakja valamelyest hasonlít egy emberi koponyára. Figyelmeztető jelként használták. A cetli a lábujjra kötve a mai nap is jól fellelhető szimbólum. Ha valakin ilyen van, feltehetőleg már halott, ezt akkor is sejtjük, ha a test többi része nem látható. Az angyalok a keresztény kultúra általánosan használt szimbólumai. A keresztény hit szerint ők vezetik el a meghalt lelkét a Mennyországba, de a Biblia említést tesz romboló angyalokról is. A temetésekre búcsúzóul készített koszorúba gyakran kötnek liliomot, a tisztaság jelképét, ezzel szimbolizálva a lélek ártatlanságának visszanyerését a halál által. Az ókori görögöknél ez az örök életet jelképezte.

angel-1502351_640.jpg

 

A halál szakaszai


A kiállítás egy kanyarral a bemelegítő mesés-mitikus szimbólumok világából a tényekkel teli valóságba csap át, és szembesíti a látogatót azzal, ami a jelképeken túl van, amire nem szívesen gondolunk, pedig létező, hétköznapi, köztünk lévő, és ránk is váró realitásról van szó. Először is bemutat egy halotti anyakönyvi kivonatot, igaz, a múlt századból, egy fiatal, harminkilenc éves férfi dokumentumát. Majd orvosi és társadalmi szemmel kalauzol végig minket a legalapvetőbb szakaszokon. Ahogy a téma bevezető kiírásában megszólít minket, már nagyon személyes: „A halandóságunk az egyetlen biztos közös vonásunk, mely összeköt minket, hiába számtalan irányból érkezünk, végül ide jutunk. Nézzük végig, milyen stációkon megyünk át, ha a halál beköszönt az életünkbe.” - Mint láthatjuk, nincs köntörfalazás, úgy, és olyan természetességgel beszél nekünk, hozzánk a saját halálunkról, mint ahogy ez nem megszokott mai társadalmunkban. Az ottlét mégis valahogy megnyugtató. Áttérünk az orvosi magyarázatokra videóillusztrációkkal kísérve: Mi történik, amikor a test megszűnik működni, mikor áll be a klinikai halál, és mit gondoltak erről a korábbi generációk.

 

Amikor a személyiség hal meg előbb 

 

A test működésének megszűnése nem meglepő egy halál témáját feldolgozó kiállításon, de bekerült egy elgondolkoztató jelenség is, amikor a személy pszichés – és nem testi – működése szűnik meg. Abban az esetben van szó erről, amikor a személy hosszan tartó súlyos betegségben, vagy demenciában szenved, túl idős és magatehetetlen, a személyre már sokszor úgy tekintenek, mint aki már nem teljesen élő. Ők már fizikai haláluk előtt is szociális értelemben meghalnak. Az Andamán szigeteken ha egy közösség tagja régóta beteg volt, és nem vett részt a közösség életében már, szertartás nélkül temették el a testét. Azzal indokolták, hogy ő már azelőtt meghalt, mikor a teste még működött.
A kiállítás végigveszi a test lebomlását is, és tárgyalja a lélek távozásának pillanatát, illetve annak lehetséges elképzeléseit, nézeteit, idejét. A zoroasztrianizmus (Irán iszlám előtti vallása) azt mondta ki, hogy a lélek három napig még a testtel van, miután aztán távozik egy további életbe. A Tibeti Halottaskönyv a meghalás lelki szakaszait írja le, miszerint a lélek még egy ideig transzban van, mielőtt felfedezné testének halálát. A szibériai sámánok elmondásuk szerint képesek utazni az elkövetkező életekbe, segítve ezzel a beteg vagy haldokló személyt.

 

Hogy történik a valóságban?

 

A kiállítás következő blokkjában az egyértelmű, egyszerű, de számunkra ma már láthatatlan lépéseket veszi végig, mi történik pontosan otthon, a kórházban, a boncteremben, ha meghal valaki? Ezek azok a tények, amik mindennaposak, azok a teendők és lépések, amik társadalmunkban előírtak és saját koreográfiával rendelkeznek. Mindenki tud ezekről, annyira egyértelműek, mégsem beszél róla senki, csak az, akinek szakmája, munkája kapcsolódik ezek teljesítéséhez. Mégis sokan olvassák hosszan ezeket a leírásokat, mint váratlan információkat, melyek mind közelebb hozzák és tompítják a félelmetest. Mik ezek a lépések? Mit csinálnak „post mortem” a testtel, közvetlenül a halál beállta után? Hogy állapítja meg az orvos a halál beálltát? Mennyi megfigyelési idő van, mi történik közben, milyen esetben van boncolás. Hogyan zajlik a test előkészítése a temetésre. A test elszállítása a hűtőházba, a temetkezési vállalat szerepe a procedúrában. Hogyan és mikor, kinek kell regisztrálni a halottat, mi történik a krematóriumban és a temetésen. Ezeken az állomásokon egy régi boncterem eszközeivel, bútoraival berendezett teremben haladunk végig. 

20151210_170728.jpg

 

Melyik az elfogadhatóbb halál?

 

Idősen, szeretteinkkel körülvéve. A kiállítás következő témája azt a kérdést teszi fel, hogy létezik-e fájóbb, igazságtalanabb halál, van-e olyan, amit könnyebb elfogadnunk, vagy amit kevesebb vagy több fájdalommal élünk meg? Tehát létezik-e különbség halál és halál között? Érdekes vitaindító téma. Egy festményen egy idős férfi haldoklik puha ágyban, szeretteitől és szolgálóitól körülvéve. Talán ez a vágyott halál formája? Fertőzés általi halál. Korábban ez vezető halálok volt, ma az orvostudomány fejlődése megállítani látszik ezt. A múltban a kolera, ma az AIDS és az influenza szedi a legtöbb áldozatot. Az öngyilkosság. Az ókori görög és római társadalomban bizonyos esetekben elfogadott volt, ma a vallások legtöbbje törvényen kívülinek tartja. Pszichológiai szempontból sokat jelent az okok feltárása és megértése, így sokat tehetünk a megelőzésért is. A kiállítás ezen pontján segélytelefonszámot is feltüntetnek, ha valaki szükségét érezné a segítségkérésnek. Gyilkosság általi halál. Gyermek halála. Mindig érthetetlen, nagy fájdalom a szülőnek, azt az érzetet keltheti, hogy nem vigyázott elég jó a gyermekre. Nem volt ez mindig így, korábban a csecsemőhalandóság nagyon gyakori volt, és kisgyermekek is jóval nagyobb számban haltak meg betegségek, balesetek következtében.

 

Mit tesznek a koporsóba?

 

A tárlat felvonultat néhány jellegzetes tárgyat, amit az elhunyt mellé tesznek szeretteik a koporsóba. Ilyen az étel, ital, ékszer, kedvenc cipő, játék, de mostanában a leggyakoribb a mobiltelefon. Egy temetkezési vállalkozó beszámolója alapján gyakran ellenőrzik, hogy teljesen feltöltött készüléket helyezzenek el. Ez a jelenség a remény végsőkig kitartó voltát bizonyítja: „Végül is szólni tud, ha mégsem halt meg” - mondják a hozzátartozók. Nem ritka az sem, hogy még egy ideig sms-t küldenek erre a telefonra. Ennek korábbi verziója a családi mauzóleumba helyezett csengő a viktoriánus korban, csak úgy „minden esetre”.


Van választásom?


A kiállítás utolsó részlegében egy videóinterjút nézhetünk meg, melyben a halálukhoz már közel került emberek, hospice ház munkatársak számolnak be arról, miért kiemelten fontos mielőbb beszélnünk a témáról, miért lényeges saját halandóságunk tudatosítása és elfogadása, hogy nyerhetünk ezáltal egy teljesebb életet és méltóságteljes utolsó időszakot. Hangsúlyozzák a választás lehetőségét az életünk vége felé, miszerint igenis dönthetünk úgy, hogy megállítjuk a mókuskereket, lelassulunk, és minőségi időt töltve magunkkal és szeretteinkkel, segítséget kérve és kapva, méltó módon összegezzük és zárjuk le földi életünket.


A gondolatok kunyhója


A kijárat előtt egy hangulatos, kuckószerű részre érkezünk, ahova elmélkedni hívogatnak, gyere, gondold át, mi az, amit láttál, milyen érzéseket keltett benned, hogy érzed magad most? A kuckó indiánkunyhó-szerűen van berendezve, körben magunkba mélyedésre alkalmas székek, babzsákfotelek, jegyzettömbök. Arra ösztönöznek, hogy írjuk fel gondolatainkat, reflexióinkat a színes papírokra, és helyezzük a kör közepén lévő, tábortűz-szerű üstbe. A hely számomra azt sugallja, hogy bár együl nézünk szembe saját elmúlásunkkal, mégis egy közös térben, közös sorsban osztozunk, egységben vagyunk egymással.
„Ha mindannyian megértjük, mi felé haladunk, élvezni is fogjuk az utat. Kezdjünk el beszélni a halálról!”

20151210_174350.jpg

20151210_174657.jpg

 

Heller Csilla 

tanácsadó szakpszichológus

A szerző Facebook oldala itt elérhető 

A képek saját készítésűek, illetve a Pixabay.com oldalról

A bejegyzés trackback címe:

https://gallerypsziche.blog.hu/api/trackback/id/tr5011694871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.