2015. október 25. írta: zsu zsu

Ez van (?)

World Press Fotókiállítás 2015 – Néprajzi Múzeum

Azt hiszem, ha megszámoltam volna, hogy hány képkocka örökít meg tragédiát és traumát szemben a „semleges” vagy pozitív érzelmeket kiváltó fotókkal, abszolút többségben lennének az első kategóriába eső képek.

Összességében, kissé szédelegve, félig-meddig letaglózva lépkedtem ki a Néprajzi Múzeum ajtaján. Szerencsére odakint sütött a nap, díszben állt az Országház és nem utolsó sorban velem volt egy jóbarátom.

Nem fanyalogni akarok. Csak mellbevágó látni, hogy 2014-ben (mert a fotók a tavalyi év eseményeinek termései), ilyen volt a világunk. A válogatás 5692 fotóriporter 97912 fotójából készült.

Két élményemből szeretnék megmutatni valamit, az egyik megrázóan fájó, a másik viszont felemelő.

Yongzhi Chu, kínai fotográfus képe egy állatidomárról és az áldozatáról, egy kis makákó majomról szól, akinek biciklizni kellene. A kép a Természet kategóriában kapott díjat. Rendkívül archetipikus: tökéletesen megjeleníti az áldozat-elkövető viszonyt, az erőkülönbséget, a kiszolgáltatott rettegést. Valakit – akár egy állatot – erőszakkal, fenyegetéssel kényszeríteni arra, hogy olyasmit csináljon, ami természetével ellentétes, az én szememben maga a pokol. S mindezt azért, hogy a cirkuszban pénzért mutogassák majd, azaz teljesen figyelmen kívül hagyva a másikat, a gyengébbet, egyszerűen tárgyként használva azt erősebb céljainak eléréséhez. Nulla empátia, részvét, szeretet. Szerintem ez a jelenség a legtragikusabb dolog itt a Földön. Mert az összes többi borzalom – a természeti katasztrófák kivételével – ebből ered. Lelőni „véletlenül” egy utasszállító gépet, menekülésre késztetni százezreket, mert a hazájukban nincs többé biztonság, élhetetlenné szennyezni a világot a minél nagyobb profit eléréséhez… A szörnyű az, hogy aki így nő fel, azaz együttérzés és szeretet nélkül, nagy eséllyel folytatja majd a minta átadását, újabb áldozatokat és elkövetőket „szabadítva” a világra.

A másik élményt a Múzeum emeleti dísztermében, a Pictorial Collective nevű csoport (magyar fotóriporterek csapata) kiállításán éltem át. Hajdú D. András Cataracta című fotósorozata úgy hatott rám, mint aki visszakapta a reményt az emberiségben. A képeken egy kongói kislány története elevenedik meg, aki a szürkehályog okozta teljes vakságból kapta vissza a látását és a jövőjét egy magyar orvos segítségével. Dr. Hardy Richárd szemorvos, szerzetes, húsz éve él és gyógyít Afrikában, a térség egyetlen jól felszerelt műtőjében. A betegek akár 600-800 kilométert is meg kell, hogy tegyenek gyalog, hogy az alig járható utakon eljuthassanak a gyógyulásig. Felemelő érzés, hogy van ilyen ember, ráadásul magyar, aki életét arra tette, hogy tehetségével, tudásával másokat szolgáljon. Az erőszak, kegyetlenség tökéletes ellenpólusa ez. S hitem szerint az emberiség, az Ember túlélésének egyetlen reménye és értelme. Jó lenne, ha mindannyian visszanyernénk a látásunkat!