A Magyar Nemzeti Múzeum időszaki kiállítása egy székely lány sorsán keresztül mutatja be, milyen „választási lehetőségei” voltak a XX. század derekán egy egyszerű, faluról származó fiatal, közép-kelet európai nőnek.
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum időszaki kiállítása, 2017. november 30. – 2018. április 29-ig.
A XX. század elmúlt, az életlehetőségek megváltoztak – Közép-Kelet Európában is -, mégis megrázó és ébresztő volt végigjárni a kiállításon Anna néven szereplő nő két lehetséges útját. Még csak 17 éves volt, amikor „vétkezett”, élete első táncos mulatságán teherbe esett. Szülei kitagadták, a falu elítélte, értékét nemcsak mások, de önmaga szemében is elvesztette. Az ítéletet és az éppen adódó lehetőségeket elfogadva, azok áldozatává válva élte végig életét. Nem lázadt, nem ébredt öntudatra, belenyugvással, mondhatni egyfajta elégedettséggel nyugtázta végül a sorsát.
Falusi csűr - Anna, mint parasztasszony, életének egyik helyszíne
A két történet a templomban ágazik el. A megesett lány az oltár előtt imádkozik, s hogy ő dönt-e végül, vagy helyette valaki más, nem derül ki: vagy megtartja a gyermeket és hozzámegy az apa által választott idősebb, hadirokkant férfihoz, vagy javasasszony segítségével elhajtatja a magzatot és elszegődik a városba cselédnek. Teljesen különböző enteriőrök, a korszakra jellemző berendezési és használati tárgyak teszik átélhetővé a két út stációit, körülményeit, hogy aztán végül ugyanoda jussunk, egy lakótelepi panellakásba, ahol Anna, immár nyugdíjasként egyedül él. (Hanganyag, illetve szövegkönyv segít a tájékozódásban.)
Polgári étkező - Anna, mint cseléd, életének egyik helyszíne
Lakótelepi panellakás - mindkét irány "végállomása"
Két dolog volt, ami megfogott. Az egyik a történetmesélés varázsa. Egy-egy helyszínhez kaptunk ugyan egy adott narratívát, de végig az járt a fejemben, hogy másként is meg lehetett volna élni a körülmények adta lehetőségeket. Más érzésekkel, eltérő aktivitással. S hogy mennyire meghatározza a cselekedeteket, hogy valaki mit gondol saját magáról. Anna életútján a „hibázás”, a bűntudat vezérfonalként halad végig. S azt gondolom, ez nem egyedi, hanem nagyon is tipikus női minta (volt) anyáink, nagyanyáink, dédanyáink korában. Az ítélet, a falu és a szülők álláspontja végletes és végleges. Nem voltak enyhítő körülmények, nem vették figyelembe az „elkövető” szerepét, az empátia pedig gyakran a család részéről sem nyilvánult meg.
És éppen ehhez kapcsolható a másik dolog, ami nyomot hagyott bennem: nem tudtam egyszerűen túllépni a bűntudatból fakadó „identitás” témáján. Ezzel kapcsolatban eszembe jut Heller Ágnes néhány gondolata: „Ha az ember bűnösnek érzi magát a teljes kiszolgáltatottság helyzetében, ezzel tagadja az autonómia végső elvesztésének még a lehetőségét is, s megőriz valamit önbecsülésébôl. A bűntudatom jelzi, hogy egy minimális szinten mindennek ellenére mégiscsak a magam ura maradtam. Bűntudat, mint egy traumára adott válasz, magának a traumatapasztalatnak a velejárója, ugyanakkor azonban az ellenállás jele is, az egyetlen lehetséges ellenállásé, egyfajta védekezô mechanizmus, mint amilyen a láz egy súlyos fertőzés esetén.” Ha bűnös vagyok, tehetek arról, ami történt, s ha tehettem róla, akkor nem vesztettem el teljesen a kontrollt, azaz van esélyem akár továbblépni is. Nincs nehezebben kezelhető érzés a tehetetlenségnél, kiszolgáltatottságnál és az abból fakadó bizalmatlanságnál, ami a gyanakvás és félelem melegágya. Ezért is érthető, hogy sok esetben az áldozat - mintegy a kiszolgáltatottság elhárításaként - hibáztatja önmagát, ezáltal viszont rabja marad a trauma-identitásnak. A kiút lehetőségeiről egy másik szerző, Edith Eva Eger, magyar származású, Amerikában praktizáló, holokauszt-túlélő pszichoterapeuta Döntés című könyvében olvashatunk.
A kiállítás 2018. április 30-ig tekinthető meg. Minden lánynak, nőnek, nyitott szellemű embernek ajánlom.
Mogyorósy-Révész Zsuzsanna
pszichológus
További írások és a képzőművészet aktuális hírei a Facebook GalleryPsziché oldalán
