A Ludwig Múzeum pop art kiállításáról sokan, sokfélét írnak és fognak írni. Ez a blogbejegyzés egyetlen alkotásra reflektál, Claes Oldenburg Mouse Museum gyűjteményére. Ez a „múzeum” egy óriási, bejárható Miki egér fej, körben üvegvitrinnel, ami telis-tele van apró tárgyakkal. Legtöbbjük műanyagból készült, s általánosan jellemző, hogy ízléstelenek, nagyrészt fölöslegesek, funkciójuk értelmetlen.

Az első gondolatom ez volt: „Úristen, mennyi szeméttel terheljük (mi emberek) a világot!”, s agyamat elárasztották a rémképek, amint a Föld fulladozik a műanyag szeméthegyek alatt. Rögtön ezután eszembe jutott egyik kedvenc gyerekkori mesém, nevezetesen a Hétszínvirág című, ahol egy kislány kívánságokat teljesítő virághoz jutott, s egyik butább kívánsága után jött a másik, míg a virág csodatévő szirmai el nem fogytak. (Természetesen, a legvégén minden jóra fordult.) Az egyik vágya az volt ennek a gyereknek, hogy a világ összes játéka az övé legyen. Így is lett, s elkezdtek özönleni felé a játékok a szélrózsa minden irányából. Amikor már elöntötték a szobáját és alig kapott levegőt, gyorsan visszakívánta az egészet.

Vajon miért rakjuk tele a lakásunkat, az életünket annyiféle, gyakran fölösleges tárggyal? Miért olyan nehéz megszabadulni attól, amire nincs szükségünk? Miért nő a szeméttermelés exponenciálisan a világ fejlett és fejlődő régióiban? Miért érzünk karácsony közeledtével kényszert arra, hogy tárgyakban fejezzük ki azt, hogy fontos nekünk a másik ember? Mit jelentenek ezek az ideig-óráig jelentőséggel bíró tárgyak?

Azon túl, hogy tárgyakkal (ruhák, autók, lakásdíszek, stb.) jelezzük a világ felé hovatartozásunkat, státuszunkat, tárgyaink kifejezik vágyainkat, emlékeztetnek kapcsolatainkra, létező, de leginkább elmúlt érzelmeinkre. Azok a dolgok, amiket aktívan nem használunk, vagy a múlthoz, vagy a jövőhöz kötnek, azaz a nosztalgia vagy az ábrándozás eszközei. Egészen banális példákkal élve: szeretnék kertet, benne virágokkal, de nem lehet, jó lesz akkor a műanyag virág. Vagy hasonlóképpen, a kislányok smink eszközöket utánzó műanyag-játékai, a rajzfilmhősöket mintázó figurák, csupa „mintha-dolog”. Régi képeslapok, vonatjegyek, nagybácsitól kapott hamutálca, s ezek még csak szelíd változatai a tárgy-gyűjtögetésnek.

Tárgyainkat érzésekkel ruházzuk fel, ezért ha sok-sok tárgy van körülöttünk, majdnem olyan, mintha sokan lennének velünk. Nem jó egyedül, vagy inkább nem könnyű egyedül. Jól ismert jelenség, hogy már a csecsemők is „használnak” anyapótló tárgyakat, puha játékot vagy anyagot szorítanak magukhoz, s ettől kicsit olyan, mintha nem lennének egyedül. Valamit, ami emlékeztet az ölelés puhaságára, melegére. Ami képes elterelni a figyelmet a rossz érzésekről, félelmekről. Amitől aztán függ, hogy jól érzi-e magát a gyerek. Pótszer.

Azt hiszem, nemcsak a tömeggyártás és a műanyagipar fellendülésének köszönhető, hogy a XX. század második felétől egyre nagyobb az egy főre jutó tárgymennyiség. Hogy mi volt előbb, a fellazuló kapcsolatrendszerben sivárrá váló kötődések, vagy a rengeteg tárgy és szórakoztatást szolgáló eszköz, nem perdöntő. Tény, hogy úgy tűnik, mára egyszerűbb és kényelmesebb tárgyakkal, „kütyükkel” elütni az időt és elterelni a figyelmünket a jelenről, az érzéseinkről, mint valaha. A tárgyakkal nincs annyi „nyűg”, eldobhatók, lecserélhetők, nincs saját akaratuk, engedelmesek. Mint a gyerek, ha bekapcsoljuk neki a Disney-csatornát és csak bámul, mint a moziban.

Ez jutott eszembe Miki egér fejében nézelődve a Ludwig Múzeumban. Ez a kiállítás nekem arról is szólt, hogy ma, amikor szinte minden elérhető – legalábbis a világ „szerencsésebb” felén –, nincs különbség a napihírek vagy a leveskonzerv és a telefonkagyló, esetleg a kályhacső vagy a papucsom fontosságában. Minden lehet értékes, jelentős, vagy épp jelentéktelen. Amikor az alapszükségletek (Maslow piramisa értelmében) kielégülnek, a következő lépés lehetne a valódi kapcsolódás, a szeretet, együttérzés, önzetlenség világának felépítése. „Imagine” – énekelte John Lennon 1971-ben. Remélem, úton vagyunk efelé, de még nem tartunk ott. Még halmozunk, a világ összes játékának megszerzésére vágyunk. Azaz, a birtoklás álbiztonságot ígérő bástyája mögött elzárkózunk egymástól (másoktól, a másságtól), s a tömegtermelés mellékhetásaként lassan az éltető  levegőtől is megfosztjuk magunkat. Talán annyiban más most, fél évszázaddal a pop art után, hogy kezdjük látni, mit teszünk, s nem azzal az önfeledt (majdnem azt írtam infantilis) örömmel vetjük bele magunkat a tárgy- és élvezethalmozásba, mint a kezdetekkor.

„Imagine no possessions
I wonder if you can
No need for greed or hunger
A brotherhood of man
Imagine all the people
Sharing all the world...

You may say I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will live as one”

Dr. Mogyorósy Zsuzsanna

pszichológus

fotók innen: www.lumu.hu/UPOP ("Pictures from an exhibition...." by: Glódi Balázs)

További írások és a képzőművészet aktuális hírei a Facebook GalleryPsziché oldalán

Pszichológiai témájú olvasnivalók a Lelkizónán