Érdekes , hogy vajon pár év távlatából mire emlékszünk vissza egy tárlatról, múzeumi látogatásról. Másfél éve jártam Barcelonában egy „klasszikus” múzeumban, ami valójában egy hatalmas gyűjtemény, Frederic Marès szobrász és gyűjtő megszámlálhatatlan tárgyból álló hagyatéka. S ami azonnal eszembe jut róla, ha felidézem, a szaga. De erről kicsit később.
Marès majdnem száz évig élt (1893-1991), s azon túl, hogy különösen érdekelte a középkori szobrászat, már gyerekkorától, mondhatni, kényszeresen gyűjtötte a használati tárgyakat is. Maga is szobrász lett, majd professzor a művészeti egyetemen, s közben a világot járva hódolt gyűjtési szenvedélyének. Gyűjteménye legértékesebb részének a 12. és 19. század közötti szobrokat tartják. S valóban lenyűgöző a „kínálat”, szó szerint végigsétálhatunk a történelmen, ahogy körbejárjuk a keresztény tematikájú alkotásokat. Reprezentatív lecke a stílusirányzatok alakulásáról, remek összehasonlítási lehetőség például az emberalak ábrázolásának fejlődéséről, hogy csak egy-két szemlélődési szempontot emeljek ki. Meg kell hogy mondjam, én ennyi feszületet egy helyen még életemben nem láttam. „Kiváló deszenzetizáció”, azaz egy tárgyhoz kapcsolódó érzelem semlegesítése – szólalt meg bennem a hetedik vagy nyolcadik kiállítóteremben a traumapszichológus. Igazi felüdülést jelentett egy-egy „polgári” vagy csak részben vallásos alkotás, mint amilyen ez a két helyes andalúz lovag a 17. századból:
Vagy ezek az egészen különböző arckifejezéssel bíró polgárasszonyok:
A múzeum szobrai után következett – valahol az emeleti labirintusban (nem tudtuk követni, hogy merre járunk) az a használati tárgy-rengeteg, amitől a végén kimenekültünk az épületből. Nem számoltam hány folyosón, lépcsőn és termen át bámultunk és ámultunk. Ollók, mezőgazdasági eszközök, kerékpárok, fegyverek, kulcsok, evőeszközök, porcelánok, pipák, bajuszkötők, gyufacímkék, bélyegek, s hogy a hölgyeknek is jusson valami, legyezők, csipkegallérok, főkötők, kesztyűk, kalaptollak…a végkimerülésig.
Ilyen töménységben...
Az állapot, amibe jutottunk a félhomályos termeken át vándorolva, leginkább a mérgezéshez hasonlítható. Tárgy és tartósítószer-mérgezéstől kóvályogva kerestük a kijáratot. Bevallom, az utolsó termet, ami Marès hatalmas dolgozószobája volt, már nem bírtuk megnézni. Hát ezért emlékszem elsőként a szagra, ha eszembe jut ez a múzeum! A szagok egyébként is alapvetőek a tájékozódásban és az emlékek tárolásában. Fontos támpontot nyújtanak annak eldöntéséhez, hogy valamit vagy valakit érdemes-e megközelíteni vagy jobb távol maradni tőle. Ez a jelzőrendszerünk kevésbé tudatosan működik, mint például a látás útján érkező információk feldolgozása. Az idegrendszer szaglópályái az érzelemszabályozás központjának, az ún. érzelmi agynak alapvető részét képezik. A mi érzelmi agyunk akkor és ott, a Marés-i "labirintusban" bolyongva vészjelzést adott: „Friss levegőt, de gyorsan!”- kiabálta. Szerencsére a múzeum belső udvara egy rendkívül hangulatos kis kert kávézóval, úgyhogy a sok(k) után hamar regenerálódtunk.
Azt hiszem, kisgyerekkoromban, amikor még nem tudtam, milyen egy múzeum, valami ilyesmit képzeltem el. Azaz, valóra vált egy régi álmom: „igazi” múzeumban jártam. Hogy ajánlanám-e? Ki-ki döntse el a fentiek alapján. Azt garantálhatom, ha megnézi a Marès gyűjteményt, maradandó élményben lesz része.
Mogyorósy-Révész Zsuzsanna
A képek saját fotók, illetve innen: https://www.flickr.com/photos/emilywatson/8104352056
a múzeumról: http://www.barcelona.de/en/barcelona-museum-frederic-mares.html
További írások és a képzőművészet aktuális hírei a Facebook GalleryPsziché oldalán
tárgyakról még:Mi van Miki egér fejében?
