„Álmodtam egy világot magamnak…”
2015. október 25. írta: zsu zsu

„Álmodtam egy világot magamnak…”

ELSODORT VILÁG Plakátálmok (1910-1920) – Magyar Nemzeti Múzeum

18040-elsodort-vilag-plakat-almok-1910-1920-kiallitas-1433934394.jpgA kiállítás, korabeli plakátokon keresztül egy olyan időszakát mutatja be a magyar és egyúttal az európai történelemnek, amikor a „biztonság aranykora” pár év alatt pokollá változott. Kitört az I. világháború, miközben Oroszországban megkezdte diadalútját a kommunizmus, rövid „kirándulást" téve hazánkba 1919-ben, majd Trianonnal végleg lezárult egy korszak, elsodródott egy korábban fellendülésnek indult polgári világ.

Négy kiállítótermen haladunk keresztül, először vidám, modern jövővel kecsegtető plakátok között hintázhatunk (szó szerint) színes papírból hajtogatott madárkák alatt. Majd besétálunk a lövészárokba, itt már feketék a madarak és a borús hangulaton még átszűrődik valami nosztalgiaféle, szebb napokra emlékeztető zenével. A harmadik terem olyan, mint egy temető, itt már nincs más, csak keserűség, veszteség, gyász.

3_terem.jpg

De amiről igazából írni szeretnék, az a negyedik terem, a bemutatott évtized utolsó évei. Mivel – bár nem éltem akkor – nagyon is ismerős volt. Felismertem a plakátokat, némelyikük lenyomata egykor az olvasókönyvemet illusztrálta, vagy az iskolai ünnepeken díszelgett. A ’70-es években voltam általános iskolás, s mi még úgy tanultunk a ma kommunista puccsként emlegetett 1919-es eseményről, hogy „dicsőséges 133 nap”. Minden év március 21-én ünnepeltük a „Három tavasz” keretében (első tavaszi évforduló: március 15., a középső az említett, s a harmadik: április 4. „felszabadulásunk” napja). Kedves kis olvasmány is szólt erről az időről, amikor a munkások kezükbe vették a hatalmat, megnyitották a  Margitszigetet (ha jól emlékszem) a szegény gyerekek előtt, s mindegyikük kalácsot kapott, meg meleg kakaót. Talán 9 éves lehettem, amikor ezt tanultuk. Egyértelmű volt, hogy a fejemben a „JÓ” kategóriában fog elraktározódni a történet. Ha lettek volna kétségeim, a tanárnővel, a hivatalos doktrinával szemben esélyem sem maradt volna másképp gondolni. De őszintén szólva, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy másképp gondoljam. Elfogadtam, bevettem.

jpg_59_jpg.jpg

Ez az a „hipnózis”, amiről Feldmár András gyakran beszélt és írt: belenőni egy rendszerbe, szocializálódni bizonyos körülmények és ideák között, természetesnek véve azokat, mint a levegőt. S ez az, amiből fel kell ébredni. Jó esetben erről szólna a serdülő- és fiatal felnőttkor. Nekem szerencsém volt, mert fiatal felnőttkorom épp a rendszerváltásra esett. De meg kell mondjam, a gyerekkor bevésődésének nyomait nem könnyű kitörölni. Különösen azokat az élményeket, melyekhez félelem, kiszolgáltatottság, tehetetlenség társul. Ezek az érzések, s velük együtt a stresszreakció bármikor ugrásra kész, ha egy körülmény, akár csak halványan is emlékezetet a nehéz helyzetekre. Ha valakit félelemmel neveltek, legfőbb mozgatórugója az elkerülés vagy az „uralás” lesz. A világot és az embereket fekete-fehérben fogja látni: „erősebb vagy gyengébb tőlem?” – ez lesz a sokszor nem is tudatosuló kérdés és viselkedés meghatározója. Innen ered az állandó összehasonlítgatás, értelmetlen versengés, gáncsoskodás, s maga a félelemkeltés is, ami  az „erő politikájának” fontos eszköze. Bevallom, én sokszor féltem gyerekkoromban és még azután is egy jó ideig. Ma már nem akarok félni, s kifejezetten haraggal töltenek el az olyan intézkedések, hírek és emberek, akik a bennünk lévő gyengeségekre, sebekre építve próbálnak előnyhöz, fölényhez jutni.

Egy emberöltő nem hosszú és nem is rövid. S nem mindegy, milyen alapértékekre épül.  Van-e joga korlátozott értelemmel és ítélőkészséggel rendelkező embereknek meghatározniuk – pusztán azért, mert épp hatalom adatott nekik – hogy a többiek milyen elvek szerint éljenek? A történelmet, de akár saját életutunkat végignézve is láthatjuk, hogy eszmerendszerek jönnek-mennek, valamikor JÓ-nak tartott igék ma a ROSSZ körébe sorolandók, de ki garantálja, hogy 10 vagy 50 év múlva nem fordul-e újra a kocka, s a ma dicsőítettből üldözendő válik? Ilyen a világunk, s ha erre gondolok, keserédes mosolyra görbül a szám. „Bolond, bolond világ.” Ez járt a fejemben, ahogy a Plakátálmok utolsó terméből kiléptem.

isza5721.jpg

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

 

Képek innen:
Magyar nemzeti Múzeum , (a "Bitangok! Ezt akartátok?" 1919 plakát alkotója Bíró Mihály)

 

További írások és a képzőművészet aktuális hírei a Facebook GalleryPsziché oldalán

 

Pszichológiai témájú olvasnivalók a Lelkizónán

"Lélekmorzsák" a brutalitásról és a traumák hatásairól

A bejegyzés trackback címe:

https://gallerypsziche.blog.hu/api/trackback/id/tr328020043

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása