Tíz mai magyar szerző, tíz műalkotás, tíz színész, tíz helyszín a Galériában,Valló Péter rendezésében. S ehhez zene, tánc, filmjelenetek, remek jelmez és díszletötletek.  Elképesztő gazdagság egyetlen este alatt. S hogy a résztvevők egyike se maradhasson le valamiről, ötletes szervezés  – ami a színészek oldaláról nézve hihetetlen kitartás és teljesítmény – tízszer egymás után előadva ugyanaz a darab.

Minden jelenetről érdemes lenne írni, de most csak néhányat emelnék ki.

Karafiáth Orsolya Kirepül címmel írt egy történetet Rippl-Rónai Kalitkás nő című képéhez. Pálfi Kata adta elő Hovanyecz Petra közreműködésével. Még most is hallom a kislány sikoltását, amikor az anyja dühödten rántja meg ruháján a cipzárt. Igazából az egész jelenet egy dühödt sikoltás, egy családi hagyományok és hazugságok kalitkájában vergődő nő segélykiáltása. Az illem és az elvárások mögötti szeretetlen, érzéketlen, önigazolást kereső anya-lánya dráma. A pszichológia nyelvén szólva intergenerációs traumaátadás. Nem volt könnyű továbbmenni.

A következő jelenetben a Szirakuzai bolonddal  ismerkedtem meg. Jobban mondva Farkas István festményét egy korábbi galérialátogatáskor már alaposan megszemléltem, s most Rakovszky Zsuzsa írásával, Kelemen József előadásában úgymond, teljessé vált a kép. A kereteket vesztett, magányos ember próbálkozása a valóság összerakására. Valóság? Álom? Fantázia? Hol a határ? A jelenetet figyelve szinte érthetővé, sőt mi több, logikussá válik a pszichotikus állapot. Eszembe jutott rögtön egy idős asszony története, akinek férje halála után pár évvel jelentkeztek az első téveszméi. Néhány év alatt fokozatosan elvesztette idői és téri tájékozódását, képességét a valóság és képzelet megkülönböztetésére. Társas lények vagyunk, egymást támogatjuk világképünk fenntartásában. Ha ez a támogatás hiányzik, az addig realitásnak tartott összkép stabilitása meginoghat. S hogy akkor mi a valóság? Filozófiai mélységekbe vezető kérdés…

Szintén megérintett Péterfy Gergely Szappho című gnosztikus töredéke Orlai Petrics Soma 1850-es években készült festménye kapcsán, Takács Kati előadásában, Messaoudi Emina közreműködésével. A művész sorsa, akinek nevét és alkotásait mindenki ismeri, de a személyt magát elfeledték, a konkrét, lélegző, öregedő ember senkit sem érdekel. A legenda nem egyeztethető össze a kézzelfoghatóval. Akit túlnőtt és túlél a hírneve, kortalan, örökéletű idolként lebeg mások képzeletében, miközben ő maga, az egyszeri ember egyedül, kapcsolatok nélkül, észrevétlenül és elfeledve teszi meg utolsó lépéseit a halál felé. Megindító. Az ideális én és a valóság között legtöbbünk életében fordított viszony áll fenn: sohasem leszünk annyira nagyszerűek, elismertek és csillogóak, mint amennyire ifjúkori vágyálmainkban elképzeltük. Nem válunk ideállá, csillogó, de érinthetetlen idollá, megmaradunk két lábon járó, hétköznapi önmagunknak, aki bár tökéletlen, de érzékelhető, érinthető. Jó esetben el is tudjuk fogadni ezt. (Csak zárójelben jegyzem meg, nem egy híresség öngyilkosságában játszhat szerepet az a momentum, hogy óriási távolság van aközött, amit megtestesít, s amilyen valójában.)

A Szappho mindemellett nekem arról is szól, hogy a kortársak elvesztése, a „túlélés” magányossá és elfeledetté tehet. Mégsem szomorú ez a történet. Valamiféle humorral vegyes belenyugvás szövi át a jelenetet: „lehet, hogy így volt, semmi gond”.

Nem akarom túl hosszúra nyújtani ezt a blogbejegyzést, pedig lehetne, mert minden jelenetet érdemes lenne bemutatni. A „menüről” címszavakban: Jordán Tamás, Őze Áron, Tihanyi Zsuzsanna, Sipos Vera, Péter Kata, Kovács Lehel, Trokán Péter. A művek között a XVIII. századi Mányoki Ádámtól kezdve a XIX. és a XX. század magyar festészetének palettája 1975-ig.  De a „párosítás” , s a hozzáadott irodalom, zene díszlet és jelmez legyen meglepetés azoknak, akik végigjárják a Textúrárát. Idén utoljára november 17-én.

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

Képek innen: http://www.magyarmuzeumok.hu/galeria/textura_2015/9

További írások és a képzőművészet aktuális hírei a Facebook GalleryPsziché oldalán

Pszichológiai témájú olvasnivalók a Lelkizónán