2016. január 31. írta: zsu zsu

Akik nem adták fel

„Sétára” hívom az olvasót: olyan alkotókkal találkozhat, akik a sorozatos kudarcok ellenére is kitartottak a saját útjukon. Volt, amelyikük még életében elismertté vált, míg másokat csak poszthumusz méltányolt a „nagyérdemű”. Nem tudom biztosan, hogy a siker min múlik, de az ő történetüknek nem is ez a kulcsszava. Sokkal inkább az elhivatottság és a kitartás. Életművükkel olyan értékeket, új meglátásokat hoztak felszínre, ami meghaladta az adott kor szokásait, normáit. Lássunk néhány bátor alkotót és alkotást!

Gustave Courbet

A 19. században élt francia festő, a modern realista festészet megteremtője. Képeinek témájával megdöbbentette, megbotránkoztatta a kor francia polgárságát. Hétköznapi embereket ábrázolt egészen profán módon (Kőtörők c. műve). Az ifjabb Alexandre Dumas 1871. június hatodikán kelt naplójegyzetében így ír róla: "Páva és meztelencsiga miféle kereszteződéséből, nemek miféle ellentétéből, micsoda faggyas izzadságból tudott kifejlődni ez a Gustave Courbet úrnak nevezett izé? Milyen kertész üvegbúrája alatt és milyen trágya segédletével? Bor, sör, csípős turha és vizenyő miféle kevercse növeszthette ezt a harsány, szőrös tököt, ezt a szépészeti bendőt, az egónak ezt az imbecillis és magatehetetlen inkarnációját?" – kérdezte.

„Az ornans-i Courbet legendája a 19. század, az ízlés, a művészet és még ki tudja mi minden más fővárosának ellen-mítosza volt, kivétel, amely erősíti a szabályt.” – írja Berecz Ágnes Festők, mítoszok, Párizs című írásában.

Gustave Courbet: Kőtörők, 1850.

Gustave Courbet: Önarckép, 1844-45.

Edouard Manet

Edouard Manet – akit ma a plein air és az impresszionista festészet előfutárának tekintünk - pályája sem indult gördülékenyen. A Francia Akadémia égisze alatt működő Párizsi Salon megtagadta a Reggeli a szabadban című festménye kiállítását. A párizsi polgárságot sokkolta a festmény, hiszen felöltözött férfiak között egy meztelen nő látható. Ugyanez a hölgy – aki történetesen egy kurtizán - a modellje Manet másik híres festményének az Olympiának is. Természetesen mind a kritikusok, mind a közönség felháborodott az erkölcstelenség láttán. Mindazonáltal a festőt ez a hozzáállás nem térítette el saját elképzelései megvalósításától.

Manet: Reggeli a szabadban, 1862-63

Manet: Olympia (1863)

Közel húsz évet kellett várnia, hogy végül elfogadják, elismerjék. Halála előtt egy évvel megkapta a Francia Becsületrendet is.

Vincent Van Gogh

Festményeit szinte a világon mindenki ismeri, értékük ma felbecsülhetetlen, de egészen másképp volt ez, amikor még élt. Ha valaki, akkor ő valóban megelőzte a korát. Az impresszionisták, azaz saját festőtársai is kinevették, holott festészetében szinte minden utána következő művészeti ág jelei felfedezhetők. Kompromisszumot nem tűrő szenvedélyességgel alkotott, hagyatéka 850 festményből és majd ugyanennyi rajzból állt. Műveinek nagy része megsemmisült, alkotásai közül többet kidobtak, s egy részüket vakkeretként próbálták értékesíteni. Senki sem gondolta, hogy a 21. században dollármilliókat fog érni egy-egy alkotása.

Van Gogh: Éjjeli kávézó, 1888.

Van Gogh: Íriszek, 1889.

Pablo Picasso

Picasso még életében sikeres és elismert alkotóvá vált, de pályájának kezdetén ez nem így volt. A 20. század első évtizedében készített című művével, az Avignoni kisasszonyokkal - amit ma a modern képzőművészet alapkövének tartanak – botrányt és elszörnyedést váltott ki. A mű öt meztelen prostituáltat ábrázol Barcelona Avignon utcájából, s teljes mértékben ellentmond a korszak nőkről alkotott szépségeszményének. A hölgyek beállása provokatív, s ráadásul ketten közülük afrikai maszkot viselnek. A korabeli kritikák szerint: „Ezek a képek megcsúfolják a természetet, a hagyományt, az illendőséget. Borzalmasak" - írta például az Avignoni kisasszonyokat is magában foglaló Picasso-kollekcióról 1910-ben a The Architectural Record című New York-i folyóirat.

A kép ma a New York-i Modern Művészetek Múzeuma, a MoMA-ban látható, s az intézmény kurátora így nyilatkozott róla 2007-ben, a mű centenáriumán: a múzeum kincsei között"ma sincs más mű, amely ekkora figyelmet keltene". "Az Avignoni kisasszonyok mindig enigmatikus marad, mindig nehéz megfejteni, mindig titok övezi, ez varázsának kulcsa"

Picasso: Avignoni kisasszonyok, 1906-1907

Kacusika Hokuszai 葛飾北斎

Japán képzőművész, fametsző és festő (1740-1849)

A Nagy hullám Kanavagánál című képe a leghíresebb Keletről származó alkotások közé tartozik a Nyugati Világban. S bár az alkotó életében több mint 500 könyvet illusztrált és 40.000 rajzot, festményt, fametszetet készített, szinte nyomorban élt. Nem a megszokott, elvárt témákat festette, s egyáltalán nem a hagyományos módon, ezért hazájában nem volt népszerű. Ihletet merített az európai művészetből is, például a romantikus tájképfestészetből. Nyugaton sokkal inkább kedvelték, az orientalista mozgalom kialakulásában is szerepe volt. Alkotásra inspirálta például Monet-t, aki a japán fametszetekre jellemző háromosztatú szerkezetet (kert-tenger-ég) alkalmazta Kert Sainte-Adresse-ben (1867) című festményénél. Az európai sikernek is szerepe volt abban, hogy a 20. században – jóval halála után - Hokuszait Japánban is elismerték.

A nagy hullám Kanagavánál (1830 körül)

Claude Monet: Kert Sainte-Adresse-ben (1867)

Csontváry Kosztka Tivadar

Talán az egyik legismertebb, s az árveréseken legdrágábban eladható festőnk – akárcsak Van Gogh, akivel egy évben született – élete során nem jutott elismeréshez. Hiába állt kapcsolatban a kor jelentős művészeivel, alkotásait leginkább megmosolyogták, kiállításait nem látogatták, képeiért nem fizettek, sőt halála után azoktól vászonárban próbáltak megszabadulni az örökösök. Szerencsére egy fiatal építész felismerte bennük a kincset, s így a festmények egy része megmenekült.

Elhivatottságot érezve, egy belső hang hívására kezdett festeni, s ő maga meg volt győződve arról, hogy művészetével Raffaellot is meghaladta. Kiválasztottság-tudata minden akadályt legyőzött, nem ismert kudarcot, nem érdekelte az elutasítás. Valószínűleg – akárcsak Van Gogh-nál – megszállottsága mögött mentális zavar is feltételezhető. Egész életét művészetére, a Nap-út megfestésére tette fel.

1906-ban megfestette a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekben-t, erről Rockenbauer Pál írja:

"...és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában." (In: Rockenbauer, P.(szerk.): Mészáros Andrásné és Sándor Dénes: Szívességből a mediterránban. Budapest: Táncsics könyvkiadó, 130. o (1968)

Elmebetegnek azt tartjuk, aki világunkat nem a többség által megállapított normák és értékek szerint érzékeli és éli. MÁS, mit a legtöbb ember. De ha ezt a másságot, szokatlan nézőpontot, érzékenységet művészi formába képes önteni, akkor valami olyat mutathat meg nekünk „normális” embereknek, amit mi nem vagyunk képesek észrevenni. A zseni sorsa és tragédiája, hogy legtöbbször csak halála után ismerik fel alkotásai értékét.